Sóhajaink az ágyon.
Csókjaid a nyakam körül.
Leheleted a fülemben.
Nyelved az ajkamon.
Meleg tenyered a mellemen.
Nedvem a szádban.
Ujjaid a fogam között.
Vörös tenyérnyomod a fenekemen.
Elfojtott nyögéseim a párnában.
Ízed a számban.
Duzzadó vágyad bennem, szerelmem körülötted.
Várom, hogy írj, várom, hogy hívj. Várok. Elhatároztam, hogy ma nem foglak keresni. Nehéz. Szeretném hallani a hangodat, szeretném tudni, hogy mit csinálsz, szeretném hallani, hogy hiányzom neked. Ugyanakkor ha felhívnál, nem tudnék mit mondani neked. Éppen ezért egy kicsit hálás vagyok a csöndért. Persze a kérdések folyamatosan bennem vannak: Gondolsz rám? Hiányzom neked? Mikor hívsz? Miért nem hívsz? Álmodsz rólam?
Nehéz boldognak lenni.
Nem tudom, hogy mit várok tőled. Csoda nem fog történni. Abban nem hiszek, hogy meg fogsz változni. Én nem tudok megváltoztatni senkit, miattam nem fog megváltozni senki, ha mégis, ez csak időleges változás lehet, ami nekem nem elég.
Szeretlek téged, te is szeretsz engem, de ez egy igazi felnőtt kapcsolathoz nagyon kevés. Olyan kapcsolatra vágyom, amelyben folyamatosan érzem, hogy fontos vagyok neked. Ne csak mondd, hogy fontos vagyok, éreztesd is velem! Olyan kapcsolatot szeretnék, amelyben biztos lehetek abban, hogy támaszkodhatom rád, és te jó támaszom leszel akkor, amikor szükségem lesz rád. Szeretném látni, hogy akarod megérteni a gondolataimat, és szeretném látni, hogy ezeket átszűröd magadon, majd utána ezeknek megfelelően cselekszel. Szeretném, ha egy olyan intim helyzetet tudnánk közösen teremteni, melyben mindkettőnk számára kimondhatóvá és megélhetővé válnak az érzelmeink.
Kétség kívül kegyetlen dolog a sorstól, hogy beléd szerettem, ez azonban mégsem elég ahhoz, hogy boldog legyek veled, hogy feloldódjak a kapcsolatunkban. Lehet, hogy annyira már nem szeretlek téged, hogy a hiányosságokon túllépjek. Nem tudok nem tudomást venni róluk. Tudod, hogy miről beszélek. Ez a szomorú… hogy nagyon jól tudod, hogy mire vágyom, hogy mik az igényeim, mégis úgy érzem, hogy nem törekszel arra, hogy ezeken változtass. Pedig én annyira szeretném… de ez sajnos kevés. Tudod, azt érzem, hogy ezért a kapcsolatért én már nem tudok semmit tenni. Semmit. Ez is fáj… hogy így érzem.
Mélyen, legbelül azt érzem, hogy ez nem fog menni… nagyon megbántottál, már nagyon nagyon fájt az, ami megtörtént kettőnk között.
Tudod, hogy mi fáj még nagyon? Hogy soha nem fogod megtudni, hogy mekkora fájdalmat okoztál nekem. Soha nem fogod tudni átérezni. Soha. És ez az ami miatt a kapcsolatunk már nem hogy ugyanolyan nem lehet, mint a Fájdalom előtt, de még rosszabb lesz. Így érzek… bár ne ezt érezném.
Te is nekem.
Szeretem amikor a mellemre hajtod a fejedet.
Szeretem nézni a kezedet, miközben gitározol.
Szeretem a nevetésedet, amikor csiklandozlak.
Szeretem a puha ajkadat.
Szeretem az arcodat figyelni, amikor gondolkozol.
Szeretem rajtad látni azt a fekete pólót, amit tőlem kaptál.
Szeretem, ahogy akkor nézel rám, amikor kívánsz.
Szeretem a grimaszaidat.
Szeretem nézni, amikor kisbaba pózban alszol.
Szeretem az ébredéseket melletted.
Szeretem a válladra hajtani a fejemet.
Szeretem a huncutkáidat.
Szeretem ahogyan észreveszed, hogy új a ruhám/fülbevalóm/táskám.
Szeretem, hogy a kérésemre újra és újra elmeséled nekem, hogy hogyan találkoztunk.
Szerettem veled az elmúlt 11 hónapot.
Szeretlek, de magamat jobban szeretem. Tisztelem, és becsülöm magamat annyira, hogy ne bántsam a lelkemet többet…miattad. Nagyon fáj, de mást nem tehetek, mint hogy nemet mondok neked, hiszen mostanra már megtanultam, hogy hol vannak a határaim.
Az én határaim? Igen. Nagyon sok munka, energia, fájdalom és tapasztalat kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hol vannak az én saját határaim. Folyamatos munka, hogy képviseljem magamat, az értékrendemet, a világnézetemet. Sok energia kell ahhoz, hogy egyre közelebb kerüljek magamhoz, hogy minél jobban megismerjem magamat, hogy ennek köszönhetően egy reális énképet alakíthassak ki magamról. Én másképp már nem is tudnék élni.
Szeretem a határaimat, mert ÉN vagyok bennük, az ÉN munkám gyümölcse. Betartani őket nagyon nehéz, és nekem gyakran fáj is a lelkem, ha meg kell szabnom, és tartanom kell magamat hozzájuk, de nincs más választásom.
El kellett kezdenem kiállnom magamért, nemeket kellett mondanom, a saját érdekeimet kellett érvényesítenem… és hogy miért? Mert most már szeretem magamat.
